JEHOVAHKILL

Hall & Oates - United State (1980)

Na, minden jel arra mutat, hogy nekem most ki kell tennem a kedvenc Hall & Oates-számomat (ami annyira obskúrus, hogy nincs is fent a Youtube-on, így hát kénytelen voltam a gépről feltölteni. Érdekes adat, hogy a Hall & Oates egyébként minden idők legsikeresebb duója, kb. húszmillió eladott lemezzel meg ilyesmi, csak mondom. Még érdekesebb, hogy a legutolsó, ötödvonalas exeteri punkzenekar ‘78-as demója is fent van kábé három példányban (+ egy fanvideó) a ‘tube-on, ezt is csak úgy mondom). Na mindegy. Szóval egyrészt a csajom tegnap egész este a Maneatert hallgatta, ami a zenekar talán legnagyobb slágere, és amit valószínűleg az is ismer, akinek fogalma sincs arról, hogy mi az isten az a Hall & Oates; másrészt meg ugye tegnapelőtt a Jehovahkill mikroblogon is felmerült a név, ráadásul egészen szokatlan kontextusban.  

Tehát a Hall & Oates, igen: a popzene Miami Vice-a, a nyakhajú szőke szépfiú Daryl Hall és a bajuszos-egzotikus macsó John Oates duója, amit én jobbára inkább olvasmányélményeimből ismertem jó sokáig, és azok alapján egy ilyen kicsit diszkós, kicsit műanyag soulos, kicsit szintis, kicsit színes sportzakós-szaxofonos, kicsit rockos és nagyon nyálas rádiópop-slágergyárnak tűnt ez az egész, afféle igazi, szórakoztató, ám a kulturált európai ember számára hosszútávon elviselhetetlen amerikai baromságnak, tudjátok. De azért valamennyire kíváncsi is voltam arra, hogy mégis milyen, és rögtön jól bele is nyúltam a közepébe az 1980-as Voices című lemezzel (ami sorban a kilencedik, jézusom), a duó első igazi giga-sikerlemezével (nagy sláger róla pl. a Kiss On My List, de ez picit kakukktojás, lásd később), ami egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam; hanem, hát, egészen más. A Voices (producer: Robert Fripp :D szerintem ezt álmodtam, sebaj edit: na, megvan, ennek volt a producere a Fripp) egy nagyon slágeres, határtalanul dallamos, szimpla rocklemez, amelyen egyaránt megfér a régimódi Amerika (és régimódi amerikai popzene) iránti nosztalgia, valamint az újhullámos frissesség és energia (olyannyira, hogy még egy Devót/Talking Heads-et idéző dal is van rajta, de persze ez sem található meg a népszerű videómegsztó oldalon); gondoljunk mondjuk Elvis Costello vagy a Cheap Trick korabeli lemezeire, na, valahogy úgy. A kedvencem pedig a United State c. powerpop-gyöngyszem, amelyben például ezek találhatóak: sodró tempó, hangos és éles gitárok, varázslatos vokálok (a refrénben a Fox On The Run refrén előtti többszólamú kórusa is megidéződik!) és egy két hallgatás után egyszerűen KITÖRÖLHETETLEN dallam! Annyira szuper, de tényleg, mindenkinek muszáj meghallgatnia.    

Később, a nagy lelkesedésben aztán letöltöttem a duó eggyel korábbi ill. eggyel későbbi lemezeit is, de azok sajnos már nem győztek meg ennyire: a ‘79-es X-Static kicsit ilyen béna diszkó (és nem, nem azért, mert a diszkó úgy általában béna), a ‘81-es Private Eyes meg elég slágeres, csak picit azért műanyagabb (húha, ezt aláhúzza a helyesírás-ellenőrző! akkor legyen: művebb anyag! ezt is, mindegy.). Szóval egyelőre itt tartok Hall & Oates-ügyben, gondolom, mindenkit nagyon érdekelt.